Hogyan lettem önazonos anya?

16 év nagy idő, és mit mondjak, én amúgy sem vagyok az az unatkozós fajta, de azért még az élet is rásegített egy keveset. Szóval önazonos anyaságom állapotának elérése (az vagyok?) kríziseken át vezetett. Olyan kríziseken, melyeket alapvetően senkinek sem kívánnék átélni. Mégis azt kell mondanom, köszönettel tartozom a legmélyebbre taszító válságnak is, amin keresztülmentem, mert az újjáépítés új alapokon kezdődhetett el.  Egy mondat az Ízek, imák, szerelmek-ből: " A rombolás áldás. Mert ez az egyetlen út az újjáépüléshez." Na persze, ez így leírva szuper, mindaddig, amíg mással történik, de azért azt túl is kell élni.

Kezdem hát az elején. Ja, hogy nincs eleje. Ha az elején akarnám kezdeni, akkor minden bizonnyal dédanyáim örökségét kellene kutatnom, miért is vág le egy nő titokban és egyedül egy disznót……például, hetedíziglen átadva, hogy erősnek kell lenned, egyedül vagy, csak magadra számíthatsz és mindent meg tudsz oldani. Szép örökség. Mára már pontosan tudom, hogy bármit és mindent is meg tudok oldani……de már nem akarok.

Szóval ez is csak egy olyan szokványos, hétköznapi mesének indult, mint oly sokunké.

Egy fiatal lány és egy srác, belesimul a társadalmi szokásokba és elvárásokba – összeköltözés, házasság, gyerek, majd jönnek az első gondok, de azért jön a következő gyerek.

Minden jó, mindenki jó, de valami mégsem. Én vasalok – mindent. Takarítok, mosok, főzök, nagyon akarok jó lenni, jó anya és jó feleség, de valami sosem jó, valami mindig hibádzik, ami mentén frusztráció keletkezik. A ’hogyan kellene’, és ’ez így nem normális’, és a ’férjem sehol’ időszaka ez. Tulajdonképpen már akkor is egyedül, bár hivatalosan még férjezett állapotomban. A fiúk a bányában dolgoznak. Anya 0-24-ben gyerekekkel, anyagilag és érzelmileg kiszolgáltatottan, és folyton fáradtan.

Nincs tej, kiszárad a gyerek, rohanás, kórház, infúzió, örlődés, mit rontottam el, sírás, haza. Véres a széklet, tejóég, rohanás, kórház, haza. Allergiás kiütések a gyereken, gyerekorvos, senkinemtudsemmit, már keresed az utat. Gyerek szerencsésen túlélte az első évet, jöhet a második!

Anya vasal – még mindig mindent. Mintacsalád. Mos, főz, takarít, otthont szépít. Nincs jól. Valami mindig feszít. Sok az elvárás, de hiába teljesítem, sehogy sem jó.

Második szülésnél már kapizsgálom, nekem kell kiállnom magamért, ha nem akarom, hogy az első szülés mintájára történjenek a dolgok. Szülés sima, bár dinka anyuka fenn térdel magasban a szülőágyon, de legalább ezt megengedte (!!!) az orvos.

Boldogság. Gyerek cuki, szoptatás nem megy most sem, de legalább a 2 hónapos mellett kifestettem a házat. Ez is valami? Gyerek nyugis. Túlontúl nyugis. Apa dolgozik. Apa sportol. Apa nincs.

2.számú gyerek mindennemű fejlődése késik. Ugyan, nincs itt semmi baj. De kérem, ez a gyerek 10 hónaposan még nem kúszik! Fejlesztés. Látszólag minden ok, de a gyerek hipotón. Nagyon gyenge minden izomzata, riogatnak, hogy ha így megy tovább, fűzőt kell majd hordania.

Mindeközben elviselhetetlenné válik számomra a szeretetlenség belső érzése, a társas magány, a sok hiányom. Válni akarok. Férjem semmit sem mond. Válunk. Hisz eddig is egyedül voltam. Gyerekek észre sem veszik a változást. Most is ugyanaz van nap nap után. Sőt! Sokkal jobb! Egészen röhejesen, de rá kellett jönnöm, hogy könnyebb lett az életem egyedülállóként. Paradoxon, igaz?

Így ment tovább a család története – állíthatom, nem unatkoztunk az úton.

Mígnem beállt az a kombó, ahol én, mint anya, mint ember, mint egyszemélyi felelős bedobtam a törölközőt. Nem azért, mert ezt akartam volna. Egyszerűen szétcsapott.

Már nem vasalok. Elváltunk, de addigra már 3 gyermekünk volt. A 3.számú fején nagy kiterjedésű szőrös anyajegy, így vizsgálatok és műtétek hosszú sora várt ránk. A 2.számú fejlődési nehézségei pedig egy neurofibromatózis nevű, akár az életet is veszélyeztethető betegség diagnózisához vezettek, amely eshetőséget ép ésszel befogadni és elviselni képtelen voltam. Ezt tetézte a házon lévő óriás hitel, mely miatt imádott, szeretett otthonunktól is meg kellett válnunk. Mindeközben önismereti munka, transzlégzés, tanulás, pszichológia, bodywork, KIP. Menekülés? Is. Életben tartott. Volt egy hely, ahol Én voltam. És ahol emberek között, elfogadó közegben, megtartó közösségben voltam.

De egyszer csak elérkezett a szétesés. A Szent Szétesés, mely mindent atomjaira bontott és megkérdőjelezett. Megkérdőjelezett élőt és élettelent, múltat és jövőt. Elvesztettem hitet és reményt. Minden, ami valaha fontos volt, vagy amit akartam, tettem, gondoltam, eltűnt a mélység süllyesztőjében. Hogy KI vagyok, Miért vagyok, Mit akarok, akarok-e egyáltalán még valaha bármit.

Bár a család pánikban volt, nem tudták, mi történik velem, leginkább a hibást keresték az események szereplői között. Kaptam hideget, meleget.

A krízisben, a pokol mélyén egyedül vagy.

A krízis életet veszélyeztető állapot. A gödör alján sötétség van és hangok. Csak ülsz a kanapé szélén, és valahonnan távolról látod magad körül a 3 gyereked, de nem vagy képes tenni értük semmit. Nem csak tenni nem vagy képes, nem érzel, nem hiszel, nem akarsz már semmit. Nincs tovább. Szegény gyerekeim. Tényleg ilyen anya kell nekik? Csak teher vagyok mindenkinek. Mennyivel könnyebb lenne a világnak nélkülem.

De te csak mész tovább. Zombiként, sírva, vagy kacagva, de mész. Műtéteken, diagnózisokon, költözésen, pénztelenségen át, fáj a lét, de te mész. Beleállsz, felelősséget vállalsz, döntesz. Tudod, hogy a világ sosem lesz már a régi, azt hiszed, elvesztettél mindent, amit valaha tudtál, láttál, ismertél, hogy lebegsz csupán a légüres térben. És egyszerre minden mindegy. Megszűnnek keretek, szabályok, elvárások. Megszűnik az akarás. Csak a ma van. Nem bírom el a jövő terhét. Nem akarok megfelelni. Teszem a dolgom. Figyelem magam. Jelen vagyok, jelen akarok lenni. Ha semmi más nincs, itt és most van. És örülni, örülni, örülni – annak, hogy élek! Hogy ők vannak! Lányom azt mondja:-Anya én tudom, érzem, hogy minden jó lesz, minden olyan lesz majd, mint régen! -És a remény ott csillog a szemében, hogy talán visszakapja az anyukáját mégis.

Leértem a kút mélyére és visszajöttem. Letettem a terheimet és kincsekkel tértem vissza. Persze kinézetre a kincsek épp olyanok, mint a terhek voltak, sima, egyszerű kövek és kavicsok, de ha simogatod őket, világítani kezdenek, mint a lámpás. Hát én simogatom őket, hogy vezessenek most már ők az utamon. Minden más pedig lényegtelen. De tényleg lényegtelen!

A krízis, az krízis. Nem mérleggel vagy centivel mérhető. A krízis rombol. A krízis tanít. A krízis atomjaidra bont és megkérdőjelez mindent, amit addig hittél és gondoltál.

Rengeteg elvárást, megfelelni akarást hordozunk el magunkon páncélként egy életen át. S bár a páncélnak kétségtelen van védelmi funkciója, meglehetősen le is korlátozza a szabadságunkat. Nincs jó vagy rossz viselet. Sokunknak kell a páncél, mert páncél nélkül a teljes védtelenséget élnénk meg. Más pedig megfullad és megnyomorodik a páncél súlya, keménysége és merevsége alatt. A lényeg, hogy Te tudd, számodra mi a komfortos. Szabadon, ámde sebezhetően, egyéni ritmusban és hajlékonyságban haladni az úton, esetleg jól jön még az a könnyített páncéling, ami alatt már szabadabb a mozgás, mint a teljes testet elfedő nehéz páncélzat mögött. A lényeg, hogy nincs rossz út, meg jó út. Út van.

Nincs mérhető anyaskála, amin belőhetjük magunkat anyaszerepünkben elhelyezkedve. Kapcsolat van. Anya és gyermeke között. Mind másképp vagyunk anyák, másképp vagyunk jó anyák. Pont annyiféleképpen, ahány félék vagyunk.

Önismeret – Önelfogadás – Önazonosság

Kapcsolat Önmagammal és a Gyermekemmel. A többi egyedi, csak rátok jellemző szín és mintázat ebből a kapcsolódásból fog megszületni.

Szeretettel – egy tökéletlen anya tollából.