Emlékszem...

Emlékszem, milyen érdekes 'üresjáratba' kerültem egyetem után... Valahogy sosem hajtott karriervágy, az élet külsődleges dolgainál már akkor is jobban érdekelt a belső világ. Tanár lettem, hogy emberekkel foglalkozzak - és nyelvimádó bölcsész. Szóval álltam ott, hogy na Élet, kezdj velem valamit! Hát Ő kezdett :) 2000-ben vagyunk, kis szülővárosomban életem első igazi munkahelyén életem első internetes ismerkedő oldalán találkoztam a fiam édesapjával, aki Michiganben volt épp molekuláris biológus kutató. Az angol miatt mindig azt éreztem, nyitva az egész világ, és magam körül nem is igazán találtam igazi társakra. Pár hét múlva már kint voltam, rá egy évre pedig megfogant Máté, akinek az érkezésével végképp új irányt vett az életem.

A michigani egyetem kórházában, dúlával szültem, különösebb gond nélkül. De már sejtettük az UH-okból, hogy egy nagy köldöksérve lesz a babának, ami miatt megműtötték, hat napot volt az intenzíven, közben gyakran bent lehettem vele mert kaptam egy szobát, de így is iszonyú nehéz volt, hogy nem lehetek végig mellette. Rengeteget sírtam eleinte. Anyukám pont akkorra érkezett, mire hazaengedtek. Aztán amikor visszautazott, egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy otthon a helyem, tulajdonképp sosem akartam az USA-ba menni, csak így alakult… én meg mentem a flow-val, de a kint töltött két év sok ajándéka ellenére hiányzott a természetes közeg, fiatal anyaként nyilván a család, barátok. Sajnos Máté édesapjának ez jókora törést okozott a karrierjében, de visszajöttünk Európába (először Belgiumba, aztán haza). Külön téma, hogy nem láttam jó példát a szüleim házasságában, belesodródtam az enyémbe és az anyaságba éretlenül, és ezen a téren is megmutatkozott 'különcségem', hogy a megszokott merev társadalmi stb. keretek sosem bírtak lekötni. Azt viszont később egyre jobban éreztem, hogy az Élet bölcsessége így válaszol a vágyamra, hogy az igazán lényeges tudása vezessen minél egyenesebben. 

Mátén pár hónaposan kezdett látszani, hogy lassan fejlődik, de kint senki nem említette sajnos az izomgyengeséget, már majdnem egy éves volt, mikor Belgiumban először szóba került. Akkor azonnal rátaláltunk a neten a Dévény módszerre, és elkezdtem hazajárni vele kezelésekre. Egy év alatt a nullától a járásig eljutott, de félő, hogy a vele járó sok fájdalom nagy szerepet játszhatott abban, hogy 'visszahúzódott' önmagából egy saját világba. Persze az oltásokra is erősen gyanakszom. Összetett dolgok ezek, ezt mindig is így gondoltam, egyenként és közösen vállalt tanulás/feladatok szövevénye. Kb három éves koráig szépen fejlődött, boldog gyerek volt. Aztán egyre jobban megjelent az epilepszia. Életünk nagy mumusa, a mai napig. Most 19 éves. Nagyon hullámzó évek vezettek idáig. Furcsa néha az élet. Hiába szerettem mindennél jobban, az idegrendszerem néha olyan fáradt volt, amikor nehezebb állapotban volt, hogy tomboltam a megkötöttség ellen belül, találkoztam a démonaimmal... amikor a frusztráció, tehetetlenség olyan fokra hág, hogy a védekező ösztönök kapcsolnak be, és le akarják rázni a vélt terhet, ami úgy érezzük, az életünkre tör. A szívem egyre inkább bezárult az édesapja előtt is, aki a maga nehéz időszakában is volt közben a hivatásbeli válság miatt. Ritka eset talán, de egy ilyen kihívásokat jelentő gyermek édesanyjaként mégis én voltam az, aki kilépett a kapcsolatból, mert ebből legalább kiléphettem. Maga a döntés helyes volt, de nem tudott egészségesen történni, nagyon fáj, hogy fájdalmat okoztam, és hálás vagyok, hogy már legalább képes vagyok érezni ezt a fájdalmat, és utat engedni a gyógyulásnak. 

Mátét nem lettem volna képes elengedni soha. Mondták pedig sokan. Fokozatosan kezdett megszületni bennem a felismerés, hogy ha nincs jó megoldás, muszáj megteremteni. Évekig ellenálltam, mert hát honnan is lenne energia ebben az élethelyzetben még ekkora plusz csomagot a nyakamba venni egy olyan társadalomban, ahol egy ennyire nonprofit ügy az érintetteken kívül alig pár embert érdekel. Nagyon jó, hogy az enyhébben érintetteknek születnek azért lassan jobb megoldások, de a 24 órás felügyeletet igénylők esetében sajnos alig. Létrehoztuk hát az egyesületünket, mert kell egy szervezet ahhoz, hogy működtethessünk bármilyen kis intézményt. Rengeteg értékes kapcsolatot köszönhetek ennek az úttörő útnak, arról pedig napokat tudnék mesélni, hogy Máté mi mindent jelent a számomra, nem véletlen éreztem úgy az érkezése előtt, hogy azt a nevet kell adnom neki, ami annyit jelent: Isten ajándéka. Végtelenül gazdagnak érzem magam, tűz-edzettnek, aki belső harcaiban rátalált a kiapadhatatlan Forrásra. A 2020-as év hozta az életembe a 'bonds of affection, currency of care' fogalmát, ami nagyjából annyit jelent, hogy szeretet-kötvények és a gondoskodás árfolyama. Ez az életem alapja, és túlcsordul bennem a hála, hogy az Élet, a valódi Élet mennyire varázslatosan szép. A java pedig még hátravan :)