Napok óta kerülgetett, tulajdonképpen azóta, amióta hazajöttem. Láttam én, de azt is tudtam, hogy nem lehet rátörni az ajtót: vagy megered a nyelve vagy nem, erőltetni nem lehet. Mióta kamaszodott, ez annál inkább igaz volt. Próbáltam nem találgatni, mi lehet a mondandója, mert nem akartam víziókba lovalni magam. Vártam hát, mikor jön el a megfelelő pillanat. Volt bennem neheztelés is magam felé, mert mióta külföldre költöztem, nem volt annyi figyelmem a testvéreimre, amennyit szerettem volna. Ez komolyan bántott. Most pedig, látva kisebbik húgom feszengését, egyből megéreztem, hogy valami fontosat szeretne elmondani, és nem szerettem volna, ha az idő szűke miatt ez elmarad. Utolsó este megkérdezte, hogy aludhat-e velem. Nem volt a legideálisabb ötlet ez, mert hajnalban indult a gépem vissza, de természetesen rábólintottam.
Villanyoltás. Szuszogó csend. Nagyon reméltem, hogy belekezd.
- El szeretnék mondani neked valamit. De nehéz, úgyhogy ne szólj közbe.
- Rendben. Hallgatlak.
- Valami történik velem. Most lehet, hogy sírni is fogok.
- Itt vagyok. Bármi legyen az, itt leszek a beszélgetésünk végén is. Itt leszek és szeretni foglak.
- Van ez a lány… akivel sokat beszélgetek mostanában…, tudod, meséltem róla. Igaziból ő nem barátként kedvel engem. Jaj, Istenem. Lehet, hogy tetszik nekem, érted? Érted, ez mit jelent? Mit fog mindenki szólni? - fulladt sírásba a hangja.
- Jaj, kicsim… gyere ide. Nincsen semmi baj.
Kicsit ugyan meglepődtem, de azért teljesen nem ért ez váratlanul. Hagytam, hogy kicsit kisírja magát.
- De mi lesz velem, ha ez igaz? Mi lesz velem, ha a lányokat szeretem?!
- Nagyon remélem, hogy az lesz, hogy a lányok is visszaszeretnek téged.
Ekkor felnevetett, majd hozzám bújt és sírva szipogott a vállamon. Aztán kicsivel később visszafeküdt a saját párnájára.
- Én ezt csak neked mondom el. Neked hamarabb mondom el, mint magamnak. Szerinted most én mit tegyek? Nem kéne inkább elküldenem ezt a lányt?
- Én a helyedben utánajárnék ennek, persze ehhez kell bátorság is. Ha nem próbálod ki, sosem tudod meg, mi az igazságod.
A sötétben a kezem után nyúlt, megszorította. Éreztem, ahogy a hála beáramlik a testembe az érintése nyomán. Aztán így folytatta:
- Tudod, az is van… van egy olyan dolog is, hogy nem tudom szeretni a fiúkat, illetve leginkább utálom őket, nem tudom, miért, de gyűlölet van bennem és undor... és ez rémes... és nem is értem… Persze ez nem vonatkozik mindenkire, mert a családtagokat szeretem, de mégis nagyon feltűnő ez. Meg van ez az álom is… - Itt összerezzent egész testében, és a levegő egyszerre megfagyott a szobában.
- Milyen álom, szívem, elmeséled?
- Nem tudom, borzasztó az egész, de tudom, hogy te nem fogsz bolondnak gondolni. Csak mégis, rossz nekem erről beszélni.
Eddig is fontos volt ez a beszélgetés, de most úgy éreztem, elértünk a lényeghez. Pislogni is alig pislogtam, nehogy megzavarjam.
- Azt álmodom sokszor, hogy egy várban vagy kolostorban vagyok, egy pici földalatti helyen, ahol csak egy apró ablak van, és mindig hideg és félhomály. Papok járnak be hozzám, néha kivisznek egy nagy terembe, és kérdezgetnek a jövőről, emberekkel kell találkoznom és válaszolni a kérdéseikre. Ilyenkor mindig megfürdetnek, és tiszta ruhát adnak. Nem mehetek ki, nem adnak rendesen enni, és egy pap közülük éjjelente be szokott osonni hozzám… erőszakoskodik… undorító, és fájdalmat is okoz. Visszatérő álom ez, és nem értem, miért. Mindig olyan dühösen és sírósan ébredek ezután.
Csendben vagyunk. Szorítom a kezét, és magamhoz ölelem újra.
- Jaj, szívem, nagyon sajnálom. Egy régi-régi emlék lehet ez az álom, egy előző életből, és ezért gyűlölöd a férfiakat talán. Sajnálom, hogy akkor nem tudtalak megóvni. De most itt vagyok, és melletted állok. Csak az a fontos, hogy szeretetben tudj lenni egy párkapcsolatban. Ha ez most lányokkal tud lenni, akkor legyen lányokkal…
Csak sírt, és csak sírt a vállamon, miközben a sötét szobánkba belebegnek az angyalok: szinte láttam, ahogy karmaszálakat oldanak, terheket szublimálnak fénnyé.
Részlet Lengyel Zsuzsa Édua Terra című könyvéből
További részletek a könyvről
