Skip to main content

Aztán csak ültem és vártam. Vártam, hogy hazajöjjön végre. De nem jött. Nem jött egészen hajnalig.

A vadász története

Tavasz volt. Két nyúllal a kezemben hazafelé tartottam. A lemenő nap átfénylett a fatörzsek között és puha fátyolba borította a mezőt. A szél nyíló virágok neszét hozta. Szinte bántott ez a vidám életszag a levegőben. Nem tudtam örülni neki. Amilyen erős és ifjú volt a testem, pont olyan töppedt bőrű vénember módjára vonszolta magát bennem a lélek. Öreg voltam beül, mint az erdő, öreg és keserű.

Amikor hazaértem már messziről láttam a gyerekeket, ahogy a kertben játszanak. A házban pislákolt a tűz, de tudtam, hogy nincs bent senki. Senki sincs bent, ma este sem. Bevittem a kicsiket a házba, megetettem őket, csillogó szemeik szentjánosbogarakként fénylettek sötétemben. A kemence tüzénél játszottunk mi hárman, amíg aludni nem mentek.

Aztán csak ültem és vártam. Vártam, hogy hazajöjjön végre. De nem jött. Nem jött egészen hajnalig. Tompa kínom már-már elviselhetetlenné vált, amikor megérkezett. Levette fekete kendőjét, leverte cipőjéről a temető sarát, és zaklatott tekintettel a kis szobába ment a gyerekekhez. Nem tudok hozzáférni, rám se néz, észre sem vesz! Hogy lehet ezt kibírni?! Tehetetlen, penész szagú dühöm mozgásba csapott át, zaklatott lépésekkel elindultam az erdő felé puskával a vállamon. Ennyit tudtam tenni. Ennyire voltam képes. Mint egy állat, aki menekülni próbál a saját árnyéka elől. Testem tudta dolgát, jól ismert mozdulatokat ismételt...tölt...céloz...lő... de szívem oly bénán sajgott, hogy homályos tekintetem nem ejtett vadat. Vészes volt elmém, és minden körülöttem dermedten rideg.

Dél körül leültem pihenni, és elnyomott a fáradtság. Riadtan ébredtem, fojtogató érzésem csak fokozódott. Még korai volt hazamenni, főleg így zsákmánytalanul, mégis elindultam. Amint észrevettem a sűrűn gomolygó füstöt, azonnal futni kezdtem, ahogy erőmből kitelt. Mire odaértem a házunk már majdnem teljesen porrá égett. Tudtam, hogy mind a hárman bent voltak. Éreztem, hogy ez itt a vég. Menteni értelmetlen volt, mégis berontottam a ház maradványai közé, üvöltve, zokogva, a beszakadt tető romjai között gázoltam…fekete gyerekruhák és égett hússzag között...és akkor ott az életem véget ért. Mikor megláttam feleségem elszenesedett hajtűjét és lányom cipőjének maradványait hányinger fogott el, kirohantam a házból, elestem, darabokra hullottam, az ég elnémult, lelkem kővé vált. Feküdtem tébolyultan és figyeltem, hogyan hagy el tudatom. Tudtam, hogy ő tette, ezért nem maradhatott agyam éber. Megölt volna a gondolat, az önvád. Akkor vesztette el a józan eszét a feleségem, amikor a harmadik és legkisebb gyermekünk meghalt tüdővészben. És én nem tudtam segíteni neki! Éjszakánként a temetőt járta, mint egy szellem, nem volt megnyugvása, nem beszélt velem, nem sírt, nem gyászolt. A temetőt járta minden éjjel. Nem lett volna szabad magára hagynom, nem lett volna szabad a gyerekeket egyedül hagynom vele… hát meghaltak mind... Ester… drága szerelmem… Istenem bocsásd meg neki, és nekem...

Sötét.

Ágyban fekve eszméltem. Egy arc hajolt fölém, borogatta a homlokom. A faluból egy idősebb asszony volt, akinek nem volt családja. Lassan megértettem, hogy magához vett. Ápolt és törődött velem, annak ellenére, hogy én nem tudtam neki cserébe adni semmit. Egyetlen köszönő mozdulatot, egyetlen szót sem. A némaság körülölelt.

Amikor jobban lettem, sokkal később, segítettem neki a ház körül, a veteményesben, vagy fát vágni. Nála maradtam egész hátralevő életemben. Később vadászni is eljártam néha. A falusiak hoztak olykor tojást, túrót, ilyenkor kedvesen üdvözöltek engem is, bár tudták, hogy nem fogok visszaköszönni. Elfogadták, hogy ilyen lettem, és nem kezeltek bolondként. Amikor az asszony meghalt, rám hagyta a házat. Így végleg ott maradtam. A halál idős korban ért egy hintaszékben. Nem volt se fájdalmas, se ijesztő. A temetésemre a falu nagyja eljött, a házat a szegényeknek adták.

* * *

Bénultan feküdtem a hátamon, remegett mindenem. A vadász története zsigereimbe vájt, tonnás súlyként nehezedett a mellkasomra. Annyira közeli volt mindez, én voltam a vadász, láttam az égő házat, éreztem a perzselődő hús szagát, felkavarodott a gyomrom, üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Képtelen voltam megmozdulni. A mérhetetlen bűntudat, a veszteség, a gyász, a fájdalom élve marcangoltak belülről. Jeges könny gördült le arcomon a fülemig. Úgy éreztem örökre így maradok, gondolkodni sem bírtam. Időtlen térbe kerültem, az éjszaka ellepett mindent, fény nem ért el hozzám. A lélek halála utolért.

(…)

Egy zárt helyen találtam magam, ahol alig derengett valami kevés fény. Eszméletemnél voltam, de mozdulni nem bírtam. Hideg volt, látszott a leheletem. Feküdtem dermedten, szerettem volna nem létezni, a fájdalom elviselhetetlennek tűnt, görcsök rázták testemet. Gyilkosnak éreztem magam. A bűntudat mérgező, folyós gyantaként csöpögött rám valahonnan fentről, szétcsurgott lassan a bőrömön, beszívódott a csontjaimba. Azt reméltem, hamar megszűnhetek végleg.

Valaki segítsen meghalni!

Ez volt az egyetlen kívánságom. Többször és egyre hangosabban is kimondtam, kikiabáltam ezt a kétségbeesett kérést, de csak saját szavaim visszhangzottak a térben. Egyre jobban fáztam, a padló jeges volt. Fel kellett ülnöm.

A felülésbe beleszédültem, megtámaszkodtam a padlón. Majdhogynem kapaszkodtam a padlóba mindkét kezemmel, mint aki részeg. Látásom elhomályosult egy percre, majd lassanként kitisztult. Most több fény szűrődött be, bárhol is voltam. Egy szobához hasonlított a hely. Minden fala tükör volt, bárhova néztem magamat láttam. Csak a plafon nyújtott némi megnyugvást, ott a csillagos égbolt látszódott. A tükrökbe nehéz volt belenéznem, undor és gyűlölet lepett el. Ki akartam szabadulni innen. Pánikba estem. Felálltam és sikítva döngettem a tükörfalakat.

Engedjetek ki!!! Ki akarok menni!!

Démoni hangok jöttek ki torkomon, de válasz nem jött. Egyik faltól a másikig futottam és csak vertem, ütöttem, amit értem. Végül erőtlenül az egyik sarokba roskadtam kezembe temetve arcom.

Amikor kinyitottam újra a szemem, észrevettem, hogy a tükörképeim nem követték mozdulataimat. Ettől levert a víz. Mind a négy tükörben a földön ültek és engem néztek. Hátrahőköltem ijedtemben, de nem tudtam levenni róluk a szemem. Főleg a velem szemben ülő vonzotta a tekintetem. Úgy éreztem, kihívóan néz rám, én pedig minden indulatomat rázúdítottam nézésemmel. Ez a néma harc végtelen ideig tartott. Indulatom egyre csak nőtt, úgy láttam provokál nézésével, kinevet, kigúnyol. Gyűlöltem. Meg akartam ölni. Megöllek te szemét! Te gyilkos! Kontroll nélkül megtámadtam ismét a tükörfalat, teljes tüdőmből üvöltöttem. A tükörképem nem mozdult csak nézett. Térdre rogyva ököllel ütöttem a tükröt, és minden erőmből ordítottam egyre csak egy szót: Gyilkos! Addig ment ez, míg az üvöltés hörgéssé vált, majd súlyos zokogásba fúlt. A padlón fekve sírtam évezredeken át.

De egyszer mindennek vége van, ennek is vége lett. Libellula jött fentről, leszállt a mutatóujjamra, majd a tükörképem kilépett helyéről, és mellém ült. Ölébe fektetett, és egy altatót dúdolt nekem. Mielőtt elaludtam volna ezt súgta a fülembe: Emlékezz, más sorsáért nem vállalhatsz felelősséget. Menj vissza és tanuld meg ezt.

 

Részlet Lengyel Zsuzsa Édua Bardo című könyvéből

 

További részletek a könyvről

Erről a témáról Más hangon

Csupor Anna | Veszteségek

Gyász, feldolgozás és felépülés

Azt gondolom, nincsen olyan ember, aki élete folyamán ne találkozna a veszteség érzésével. Noha szeretnénk elkerülni, a gyász természetes és elkerülhetetlen jelenség, A folyamaton mindenki átmegy, aki veszteséget él meg. 

Csupor Anna | Veszteségek

Segítség a gyászban – Mit tehetünk, ha segítséget szeretnénk nyújtani?

Ahogy a haldoklás és a halál, manapság és a gyász is tabu téma.

Csupor Anna | Veszteségek

Amikor nehezített terepen kell feldolgozni a feldolgozhatatlant – A kumulált gyászról

Életünk során megannyi veszteség ér bennünket. Nemcsak a haláleset, de a betegség, szakítás, válás, munkahely vagy barát elvesztése is lehet nagyon fájdalmas, különösen, ha váratlanul érkezik. 

További inspiráló történetek

Fontos leckét kaptam azoktól, akik elmentek. Hagytak itt nekem valamit.

Sose feledjétek: akkor sincs baj, ha baj van.