Skip to main content

Próbáltam hamar elaludni, a királyfira gondolni, meg a királylányra a gyémánt erdőben.

Kenéz Kíra | #azéntörténetem

Hideg kakaó

Voltak biztos pontok a gyerekkoromban. Fontos ismétlődések, szívmelengető, megszokott rítusok, ahogy vészjósló, menetrendszerű kiáltások is. Apám szüntelen delíriuma, zsibbadt jelenléte talán e kettő véglet között helyezkedett, mert egyrészről állandó készenlétben álltam, a fülem, az érzékeim hegyezve, mint menekülő vad az éjszakában, másrészről apám mozdulatainak, hanglejtésének ritmusából éppen olyan megjósolhatóan számíthattam a ránk váró családi este hideg ölelésére, mint a gőzölgő meleg reggeli kakaóra az asztalon.

A kakaóra, ami sosem hiányozhatott és amely akkori életem fontos részévé vált. Főleg miután iskolába lépésem napján megkaptam az egy éve áhított piros pöttyös bögrét, ami ma, negyven évvel később is a szekrényemben pihen. A falucska kisboltjában kék pöttyöset is árultak, óvodásként egy darabig komoly fejtörést okozott, melyiket válasszam. Végül a pirosért könyörögtem és bár sokat vártam rá, annál nagyobb volt a boldogságom, amikor ott állt a pulton, azon a gyönyörű, szeptember eleji reggelen. Benne a meleg kakaó, szívószállal, ahogy szeretem. Anyám ma is emlékszik, ahogy kék-rózsaszín hálóingemben a konyhasziget felé futok. 

A szertartáshoz komoly technika társult: gondosan felkevertem a kakaót a szívószállal, melyet aztán csak a közepéig merítettem a bögrébe, mert - bár a legfinomabb dolog volt érezni az édes meleget a szájpadlásomon - egy valamire mindig nagyon vigyáztam: nehogy a szívószál leérjen a bögre aljára, mert azt a “törmeléket” ott lent, azt kerültem. Iszonyodtam tőle. 

Apám soha nem volt erőszakos, csendes depresszióba, amolyan magányos, “művészi ködbe” burkolózott inkább, távol az én rá nyíló karjaimtól. Amikor feltett lábakkal pihent a hosszú ügyeleti napok után, befészkeltem magam a vállai alá, megfogtam a kezét és megsimogattam magam vele. Ha együtt néztük a tévét, a kezébe dugtam a lábaimat és jól megráztam, mikor belealudt a cirógatásomba. Sosem bántott engem, de szeretni sem tudott úgy, ahogy én akartam. Nem látta, ki vagyok. Néha nyomasztónak is találhatta szűnni nem akaró rajongásomat.

Akkoriban minden délután a tévéújság fekete-fehér oldalait lapozgattam. Nehézkes olvasással, szívdobogva betűztem mit adnak este, mert abból jövendöltem mi várható. A jégkorcsolyát és a tenisz meccseket együtt néztük, azok voltak a legszebb esték. Ha amerikai film volt, hát mehettem korán lefeküdni. Viszont a csehszlovák tévéjáték, a magyar sorozat azt jelentette, aznap korábban kezd el inni, későn fekszik és minden egyre rosszabb lesz. 

Azon a bizonyos napon egy szomorú magyar színdarabot vetítettek. Csalódottan hajtottam vissza az újságot, pár órával később pedig már anyu karját szorítottam, ahogy mesélt. A mese végén a királyfi lóra pattant, megmentette a királylányt, aki a gyémánt erdőben várt rá. Minket viszont nem mentett meg senki sem. Az ajtók egyre hangosabban csapódtak, a kinti szöszmötölés fülbántó zörejjé szélesedett, hosszan beékelődve a még kegyetlenebb csendek fogságába. 

IMG 7845

Próbáltam hamar elaludni, a királyfira gondolni, meg a királylányra a gyémánt erdőben. Meg arra, hogy apu sosem bántott engem, sem anyut, sőt meg is védene minket ha bajba kerülnénk. Mert nagyon erős és mert szeret minket. Hat éves voltam. Sosem bántottak, később sem emelt rám senki kezet. Kivéve az iskolában. 

Az emlékeim persze lehet, hogy csalnak. Mindig időben fektettek, így könnyen meglehet, hogy még nyolcat sem ütött az óra, de nekem sötét éjszakaként elevenedik ijedtségem, ahogy valaki erősen megfogja a karomat az álom közepén. Apu volt az. Kirántott az ágyból, szinte még alvás közben. Rángatott, húzott végig a hosszú, sötét folyosón, ki a konyhába. Egészen a konyhaszigetig.

Fájt ahogy fogott. A kakaóról beszélt, kiabált velem.

Az esti kakaóról ami kint maradt. 
Arról ami kihűlt. 
Amit meg kellett innom a szívószállal. 
Úgy, hogy semmi se maradjon.

Apu nem tudta, hogy nem szeretem a törmeléket az alján.

Erről a témáról Más hangon

Szabad akarsz lenni? Az egyedülléttől való félelmed ne legyen alibi a maradásra!

Terápiás tapasztalat, hogy egyre több 40-50 év közötti nő dönt úgy, hogy változtatna, és kilépne meglévő (v)iszonyából. Vagyis 20-25 év házasság után válna. Ezek a nők ugyan szabadságra vágynak, de sokszor nem merik megtenni az utolsó nagy lépést, és inkább ön-hazugságba menekülnek. 

A „nem-ártás” nehézsége

Női közösségünk egyik állandóan visszatérő témája szóbeli és írásbeli beszélgetéseink alkalmával, hogy hogyan lehetnénk saját magunk „legjobb útitársa, igaz barátnője”, hogyan tudnánk a folyamatos önbántás ördögi köréből valahogy kiszabadulni?

További inspiráló történetek

…gondolatok félig megírt jelentkezésem felett Ráchel induló pszichodráma csoportjába.

Kenéz Kíra | #azéntörténetem

Azonnal észrevett engem ő is. Messziről éreztem, ahogy megugrik a szíve. 

Ráchel vagyok. Gyerek, unoka, kislány, kamaszlány, nagylány, feleség, anya és Nő.