Cigány nő vagyok

Egy romungro, azaz magyar cigány családban nőttem fel. Ebben a családban kimondatlan szabályokat őriztek és hordoztak észrevétlenül, apám mindig azt mondta „ő úri cigány”. A családjában gyakran használják azt a kifejezést, hogy „nem olyan cigányok”. Sokáig nem értettem, hogy miért mondják ezt. Talán a történetem végére kiderül, mit is jelent.

Sokat küzdöttem gyerekként a származásommal. Először az iskolában találkoztam ezzel a dologgal, mert csúfoltak miatta. Anyám hamar rövidre zárta ezt a dolgot, de aztán jött a felső tagozat, ahol a tanároknak kellett bizonyítanom a szorgalmamat. Azt hiszem, inkább szorgalmas és érdeklődő voltam, mint okos. Majd a gimnázium első napján súgtak össze az osztálytársaim a hátam mögött: „van egy cigány osztálytársunk!” , és kezdődött minden újra.

Birkóztam és hadakoztam ezzel a dologgal egészen kamaszkoromig. Kiskoromban nem játszottak velem a cigánygyerekek az iskolában, mert „én úgyis csak tanulok”, ők pedig egyébként is összeszokott csapat voltak, hisz egy helyen laktak. Az én utcámban – a falu központjában - élő gyerekek meg azért nem játszottak velem, mert cigány vagyok.

Kirekesztettnek éreztem magam kissé, bár lassan mégis akadt barátféle, de nekik nem mondhattam el ezeket a dolgokat.

Hatalmasnak éreztem az elvárásokat. A szüleim számára az volt a legfontosabb, hogy én és a testvérem tanult, becsületes emberek legyünk. Apám büszke ember volt. Büszke volt a munkájára, a becsületére és, hogy egy 21 éves szűz lányt vett feleségül. Az édesanyám nem dolgozhatott, mert ez a férfi kötelessége, az ő legfontosabb feladata a gyermekei nevelése volt. Nem akarta egyikük sem azt a gyermekkort adni, ami neki jutott: apám már gyerekként napszámba járt az iskola mellett, anyám pedig az iskola mellett, majd a továbbtanulás helyett kisebb testvéreiről kellett gondoskodjon. Rengeteg munkát fektettek abba, hogy minden tökéletes legyen és ezzel hatalmas nyomást helyeztek ránk is. Mindig tökéletes rendnek kellett lennie a házunkban, a környékén. Mindenben precíznek kellett lenni. Szorongva figyeltünk a viselkedésünkre, a beszédünkre, megjelenésünkre. Nem adhattunk soha okot arra, hogy bárki is azt mondja: „büdös, mocskos cigány!”. Ez nem átlagos viselkedés volt, ettől több kellett, hogy az előítéletekkel szembemenjünk.

Mindig különböztem valamiben másoktól és kimondatlan szabályok vettek körül. Egy romungro családban nem olyan erősek a hagyományok, mint más cigány közösségekben. Nem beszéljük a nyelvet, de neveltetésünkben hordozzuk népünk legjelentősebb szokásait. A lányok esetében, fontos, hogy viszonylag fiatal korban megtanulják a háztartás vezetését és a gyermekekről való gondoskodást, nálam ez nem történt meg erőteljesen, a tanuláson volt inkább a hangsúly.

Sokszor találkozom előítélettel, amikor egy cigánylány fiatalon megy férjhez, sokan nem ismerik ennek az okát. A cigány törvények szerint, ha egy lány együtt „alszik” egy fiúval, onnantól a feleségének számít. A fiú számára pedig fontos, hogy tisztességes lányt vegyen el. Engem is arra tanítottak, hogy egy értékem van, és azt sokáig kell őriznem: a tisztességem. Kamaszlányként eleinte nem is értettem, hogy az osztálytársaimnak már „barátja van”, aki ott aludt, vagy a barátokkal elmentek bulizni. Nálam ezek szóba se kerültek. Ha szórakozásról volt szó, csak az idősebb unokatestvéreimmel mehettem.

A gimnázium alatt, egy ösztöndíj-program keretében, egy táborban vehettem részt, ahol közel 100 fiatal cigány gimnazista volt, ugyanezekkel az érzésekkel. Nem tudtuk hová tartozunk. Egyet tudtunk, bár akkor még nem így fogalmaztuk meg: talán évszázados hagyományok átalakítására készülünk. Cigányok vagyunk és „kitörni készülünk” az előítéletekből, évszázados nehéz sorsokból és mindez úgy lenne értékes, ha közben nem kellene elveszítenünk népünk kultúrájának szépségeit. Persze, ezeket akkor még nem tudtuk ilyen tudatosan, csak éreztük.  Sokat segített ez a tábor. A tudat, hogy nem vagyok egyedül és itt felismerhettem a kultúráim szépségeit.

Számomra természetes volt, hogy hosszú a hajam, nem hordok kihívó ruhákat, még akkor is, ha néha irigykedtem más lányokra vagy kigúnyoltak ezért, de tudattalanul is tiszteltem a hagyományokat.

Az egyetemi éveim alatt volt egy párkapcsolat, melyből ki mertem lépni – a szokásokat megszakítva-, amikor az már inkább romboló, mint építő volt.

27 évesen lettem édesanya. Megtaláltam a párom, aki mellett nemcsak anya, társ, hanem nő is lehetek, és ezt érezteti velem akkor is, ha én a mozgássérültségem miatt sokszor nem érzem.  Ő is cigány származású, ő még kevésbé ismeri a szokásokat, de hordozza magában. Az együtt töltött évek alatt megtaláltuk az egyensúlyt a kapcsolatunkban, a hagyományokban, az életünkben.

Cigány nőként egy egyesületet vezetek, mely arra hivatott, hogy csökkentse a szakadékot romák és nem romák között. Az élet úgy hozta, hogy több férfi vezetővel, kollégával is gyakran találkozom, ami a mi kultúránkban nem szokványos dolog, de figyelünk arra, hogy ez a közösségben ne legyen szóbeszéd tárgya.

Anyaként, mivel lányom van, figyelek, hogy megtanulja mindazt, amit egy cigánylánynak tudnia kell és tudatosan fogok tabukat törni. Az egyik ilyen erős tabu a szexualitás. Soha nem beszélünk róla és ezt több szempontból is hibának látom. A lányok többnyire a biológia órán vagy a védőnőnél hallanak a dologról alapokat, aztán irulva-pirulva megtartják inkább a kérdéseiket maguknak, hiszen otthon még azt sem nagyon látjuk, hogy anya-apa kimutatják egymás felé az érzéseiket, nem még, hogy merjünk róla kérdezni. Így nőnek fel generációk tudatlanul a témában, melynek sorsokat döntő következményei lesznek.

Az én lányom látja, hogy apa-anya szereti egymást, néha azt is, ha apa-anya haragszik, de akkor viszont azt is, hogy apa-anya ezt megoldotta. Az én lányom azt látja, hogy apa és anya egyenrangú, kölcsönösen segítik egymást.

Cigánydalokon nőtt fel. Ismeri a cigánymeséket, művészi alkotásokat, sőt, cigány művészeket is, történelmi személyeket és híres embereket, akikre népünk büszke lehet. Anyaként fontosnak tartom, hogy ne úgy élje meg a származását, ahogy én, de ki tudja védeni az előítéletekkel teli támadásokat. Sok olyan emberrel találkozunk, aki ítélkezik. Sok sztereotípiával, hogy a cigány nők a családiért szülnek, és ettől rondább dolgokat is tudnék írni. A cigány nők -mint, ahogy más anyák is - áldásnak tartják a gyermeket, Isten ajándékának. A lányból asszony lesz, a gyermek és a férj lesz a legfontosabb a számára, a gondoskodásban teljesedik ki az élete. Sokan vannak, akik nem akarnak ettől többet, és talán egyre többen, akik változást akarnak ezen a téren.

Nagyon nehéz papírra vetni azt a rengeteg érzést, amit cigány nőként élek át. Nehéz, mert én is rengeteg előítélettel találkoztam életem során, melyek mély nyomokat hagytak bennem és hosszú időbe telt, amíg kialakult egyfajta védekezés ezek ellen. Visszaemlékszem, hogy milyen félelemmel és szégyenérzettel indultam el, ha egy új, addig ismeretlen helyre kellett mennem, vagy milyen kisebbségi érzések tudtak előtörni bennem, egy új helyzetben. Ezek az érzések még mindig felkavaróak, akkor is, ha már tudatosan fel vagyok készülve ezekre. Velünk született radarként érzékeljük, ha valahol nem látnak szívesen minket, akkor is, ha ezt mosollyal álcázzák.

Most már tudom, hogy érti a családom, hogy „mi nem olyanok” vagyunk. Igazából ez azt jelenti, hogy feszülten figyelnek arra, hogy ne adjanak lehetőséget a nem cigányoknak, hogy lebecsüljék őket. Látom, ahogy kényszeresen távolodnak el a „cigányságunk megélésétől”, visszafojtva olyan mély érzéseket, melyek velünk születnek. Csak arra koncentrálódik a figyelem, hogy a negatív dolgokat elkerüljük, kultúránk szépségeinek ápolása pedig a háttérbe szorul. Nemcsak a családomban látom ezt.

Én viszont más vagyok. Büszkén vállalom, hogy cigány nő vagyok, anya és feleség. Büszkén emelem fel a hangom a népemért. Nem fogom eltitkolni, ha összeszorul a szívem a hegedűszó hallatán, és nem megyek nadrágban fontos eseményekre.

Úgy érzem, felelősséggel tartozom azokért a cigányokért, akik még nem tudnak kiállni magukért, és akik elfogadták azt a helyet, amit a társadalom kijelölt. Harcolok azért, hogy a gyermekeink egyenlő esélyekkel indulhassanak. Harcolok azért, hogy a cigány nők felismerjék, hogy igenis tehetnek magukért többet és attól még a szokásaink, a kultúránk szépségei is megmaradhatnak. Én, igenis olyan cigány vagyok, mint a többi. Sajnos, a mai világban inkább negatív töltete van ennek a szónak, pedig szerintem rengeteg szép dolgot rejt magában.

Sosem értettem, hogy miért lennék én kevesebb a cigányságomtól, miért kell különbségeket tenni. Vannak jó és vannak rossz emberek. Vannak más kultúrák, mi annyiban különbözünk, hogy nincs anyaországunk. Van egységtudatunk, vannak egységes szokásaink, nyelvünk, és néha úgy érzem, a társadalom többségi része azt várja, hogy ezeket felejtsük el. Én nem akarom elfelejteni. Számomra megvannak a szépségei. Úgy gondolom, építkezhetünk abból, amit őseink ránk hagytak. Tanulhatunk belőlük, és a mi kultúránk is fejlődhet, akár a történelem folyamán az összes többi. Meg kell tanulnunk nekünk, cigány nőknek, hogy szánhatunk időt magunkra és mi is egyenrangúak vagyunk, ettől a gondoskodásunk nem lesz kevesebb! Sőt! Adhatunk a gyermekeinknek egy szebb és jobb jövőt, teremthetünk számukra új értékeket, áttörhetjük az előítélet falait.

Hosszú idő ez. Azt mondhatom, hogy nekem könnyű volt, hiszen az én szüleim felismerték, hogy változásra van szükség, én pedig ezt továbbadhatom a lányomnak. Könnyű volt, mert a szüleimen kívül voltak tanárok is, akik felismerték a törekvést és segítettek ebben minket. Hálás vagyok azoknak is, akiknek bizonyítanom kellett, hiszen ezekből csak tanulhattam és nemcsak a tananyagot. Megtanultam, hogy álljak ki magamért. Megtanultam, hogy nem vagyok kevesebb, sőt gazdagabb vagyok, hiszen én két kultúrát hordozok a szívemben. Fontos számomra a magyarságom és a cigányságom egyaránt, akkor is, ha emiatt néha megkülönböztetnek. Ez vagyok én.

Egy magyar cigány nő.