Alíz

Alízzal egy önismereti csoportban találkoztam. Kedves, visszahúzódó, törékeny és nagyon fiatal lány volt, első ránézésre azt gondoltam, egy tollpihét sem tudna felemelni. Hamar rájöttem azonban, hogy olyan terheket hordoz, mint kevesen. Amikor elkezdett megnyílni a csoportban és megosztotta velünk történetét, nagyon meg is lepődtem. Szerettem volna jobban megismerni, de nagyon zárkózott volt, illékony. Mosolygott, aranyos volt mindenkivel, de a mosolya mögé nem volt bejárása senkinek. Aztán egy napon összekerültünk egy páros gyakorlatban, látszólag semmi különöset nem kellett csinálni, csak egymással szemben állni, és szemkontaktust tartani olyan távolságból, ami mindkettőnknek jólesik. S ekkor Alíz beengedett engem a világába. Nem tudom, hogy direkt csinálta ezt, vagy azért tudott megtörténni, mert ismertem a járást abba a pokolba, ahol ő is otthonosan mozgott. Íriszeink összekapcsolódtak, és ő megérezte, hogy én látom a nehezet, amit ő is cipel. Nem ugyanúgy nyilvánul meg, nem ugyanúgy reagálunk rá, de a lényeg hasonló. Lassan, mélyen lélegeztünk, biztos vagyok benne, hogy egyszerre. Körbevezetett a pokla jeges szobáiban, a végtelen, fénytelen, dohos termekben, ahol túl sok időt töltött már, és ami majdnem meg is ölte őt nem olyan régen. A gyakorlat végén megfogta a kezem és megszorította. Ezek után már biztos voltam benne, hogy beszélgetni is fogunk majd, ha eljön az ideje.

Valóban így lett. Egy alkalommal kimentünk ketten ebédelni a szünetben. Alíz szótlan volt, de csak a kérdéseimre várt igazából.

- Azt hiszem, sejtem, miféle pakkal érkeztél ebbe az életbe, megéreztem a múltkor. Ha van kedved, mesélj nekem erről.

- Tizenhét éves koromban kezdődött az egész, persze már előtte is voltak problémák, de csak bennem, kívülről nem látszott semmi. Születésemtől kezdve vidám voltam, normális testsúlyúnak mondható, szerettem mozogni, szerettem az embereket magam körül, maximálisan teljesíteni mindenhol. Túl sok mindent csináltam egyszerre, varrás, hegedű, tánc, iskola, nyelvvizsga, emberi kapcsolatok ápolása, és emellett még sok minden mást. Talán egy picit átfordult egy gépies cselekvéssorozatba az egész. Egy kicsit úgy érzem, hogy elfelejtettem átélni mindazt, amit imádtam. Aztán tizenhét évesen elkezdtem egyre kevesebbet enni. A húsról leszoktam, nem ízlett. Nem voltam tisztában azzal, hogy mi ez az egész, de bizonyos ételeket, függetlenül a kalóriatartalmuktól, nem ettem meg. Vasárnapi ebédnél is a rántott zöldséget fogyasztottam el, a húst nem. Kezdett beszűkülni a táplálkozásom.

- Mitől jött ez elő? Miért pont akkor?

- A nővé válásommal is kapcsolatban volt ez, nem bírtam magam nőként elviselni, nem akartam, hogy megnőjenek a melleim, nem akartam, hogy a férfiak úgy nézzenek rám. Persze ennek ellenére megfelelésből még közel is engedtem magamhoz férfiakat, most már úgy látom, ez is az önbántás egy formája volt részemről.

- Mi történt aztán?

- Egyre kevesebbet ettem. A környezetem elkezdett aggódni, a szüleim orvoshoz majd pszichológushoz vittek. Megállapították, hogy anorexiás vagyok. Én csak tiltakoztam, és nem fogadtam el a diagnózist. Hajnalokig tanultam, reggel hatkor keltem, éjszaka egykor aludtam el, tanultam, nem aludtam, szorongtam. Állva tanultam, bicikliztem, mindig mozognom kellett, ledolgozni azt a keveset is, amit megettem. Folyton csak teát ittam, fogytam egyre, ez volt az egyetlen boldogság. A családom és a barátaim aggódása sem tudta ezt megváltoztatni. A távolabbi környezetem pedig értetlenül kezelt, szinte viszolygott tőlem. Kirekesztettek, nem tudtak velem mit kezdeni. Ez sem segített az állapotomon nyilván. – Itt megállt egy kicsit, és belenézett a szemembe. Láttam a poklot megint.

- Közben mi zajlott benned? Mélyen belül? Van erről tudásod?

- Most már van. Akkor nem volt. Hosszú terápiás folyamat és önismereti, spirituális út eredménye ez a rálátás. Az anorexiás időszak alatt mindenki felé nyitott voltam, csak magam felé nem. Előjött bennem egy másik Alíz, aki nagyon gonosz volt. Bármire képes lett volna, egy érzéketlen, önző, ösztönszinten élő, önostorozó Alíz, akinek szenvedélyévé vált az önmagával szemben folytatott diktatúra, önsanyargatás, testi kiszipolyozás. Mennyire élveztem ezt, elragadtatott a gyönyör, mintha egyszerre a fellegekben repültem volna, és a pokolban gyötört volna a lelkiismeret-furdalás. Sosem vettem magamhoz drogot, de ez szerintem hasonló érzés lehet. Képes volt teljesen eluralkodni ez a sötét, önszenvedéstől boldog énrész belül, a célja az volt, hogy megöljön, hogy elfogyjak, hogy semmivé váljak – sóhajtott, majd folytatta. - Amikor kialakult a betegségtudatom, akkor elkezdődött bennem a folyamatos küzdelem önmagammal. Mintha két én élt volna bennem. És folyamatosan harcoltak. Általában a sötét oldal győzött. A legnagyobb félelmem az volt, hogy nem lehet soha gyermekem, talán ez is segített a harcban. És persze a saját démonomtól is rettenetesen féltem. Amikor épp eluralkodott a gonosz én, akkor emlékeztette magát a másik Alíz, hogy ki kell jönnöm ebből, különben mindenki életét tönkreteszem, és gyermekem sem lehet, ha ezt folytatom…

Éreztem, amit érzett akkor, a hideg is kirázott hirtelen.

- Hogyan fordult át ez az egész?

- Úgy, hogy eljött az a pont, amikor harminchat kiló voltam már csak. Csont és bőr. Az ágyból sem tudtam már felkelni. Gyakorlatilag haldokoltam a szeretteim szeme láttára húszévesen. El kellett döntenem, hogy élni fogok vagy meghalok. Nagy nehezen az életet választottam, és felkeltem az ágyból. Hét-nyolc hónapba telt, míg valamennyire újra jól volt a testem: meggyógyultak a sebek a bőrömön, újra nőni kezdett a hajam, és a menstruációm is visszatért. Nagyon sok vetülete van ennek a betegségnek, de a fordulópont nekem az volt, hogy a jó Alíz győzedelmeskedett a gonosz felett. Szembenéztem azzal, hogy ilyen is vagyok, ilyen is tudok lenni, de nem őt választottam. Mert ez választás kérdése egy ponton. Karmikus szinten ennek be kellett törnie, azt gondolom, vállaltam odafönn, hogy ezt átélem. Szerintem sikerült egy olyan élményt adni magamnak, amit korábbi életeimben másoknak okozhattam. Átélhettem azt a szenvedést, azt az erőszakot, azt a diktatúrát magamon, amit valószínűleg korábban másokkal tettem. Élményem van erről, belső lenyomat a lelkemben, hogy ilyen is tudok lenni. – Itt újra megállt, és hosszan nézett. Nehéz volt bármit is mondani.

- Igen, tudom, miről beszélsz. Nekem is van hasonló megélésem, és az önbüntetés sem ismeretlen dolog számomra, csak én nagyon másképp csináltam ezt. Nekem is az volt a sorsfordító pillanat, mikor megéreztem, hogy választhatok, és hogy szabadságomban áll átélni, hogy aki egyszer voltam, már nem vagyok.

- Életmentő felismerések ezek – válaszolta mosolyogva, és megfogta a kezem az asztal felett. Tükörként csillogtak szemei, s a démonjaink ekkor visszaszenderültek kedves álmaikba.

Alíz jól van. Jelenleg mentálhigiénés segítő szakemberként adja tovább a szerzett tudást és bölcsességet.

Részlet Lengyel Zsuzsa Édua Terra című könyvéből

További részletek a könyvről