Halál és gyász

22 éves voltam, amikor apa meghalt. Korábban is voltak rokonaink, akiket elveszítettünk, de apa volt az első számomra, aki igazán közel állt hozzám és elveszítettem. Kb. 19 éves voltam, amikor kiderült, hogy áttétes gyomordaganata van. Amikor megtudtuk már a vére háromnegyed része eltűnt a testéből. A budapesti Onkológiai Intézet azonnal fogadta és meg is operálta. Aznap felnyitották, de mivel szinte már a teste minden szervében találtak áttétet, ennél többet nem tettek. Én akkor fogtam fel, hogy mi történik, amikor műtét után beengedtek hozzá az őrzőbe. Mindenhonnan csövek jöttek -mentek a testében. Szörnyű volt így látni az apámat, akit akkor kaphattam volna valamennyire vissza. Ő 14 évig egy vándorcégnél dolgozott, hétvégente láttuk. Én Budapesten tanultam egyetemistaként, amikor a családi házhoz közel lett állása, 3 hónap múlva kiderült, hogy beteg. Nagyon beteg. Hazaengedték. Felvette a kezeléseket, gyógyteákat ivott, diétázott, és annyit javult az állapota, hogy újra megoperálták, de még mindig maradt olyan rész, amihez nem fértek hozzá. A javulás láttán egy agresszívabb kemóval próbálkoztak, ezt viszont a mája már nem bírta ki.

Nekem mondta meg az orvosa, hogy bármikor elmehet. Még egy hétig maradt Pesten a kórházban, amennyi időt lehetett Vele töltöttem. Tőlem már a kórházban elbúcsúzott, azt mondta, ne sírjak majd, neki már mennie kell.  Amikor nem voltam ott, rettegtem, hogy az idő alatt elveszítjük. Erős volt és még hazaengedték. Kaptunk Istentől még egy hetet. Nem akartam visszamenni az egyetemre, vele akartam maradni. Vizsgaidőszak volt és ő akkor nyugodott meg, ha én elvégzem a feladatom. Ez volt neki az egyik legfontosabb, hogy a lánya egyetemre jár és azt mondta, pontosan emiatt nem maradhatok otthon.

Visszamentem vasárnap és még szerdán beszélhettem vele utoljára. Másnap már nem szólalt meg, csak aludt. Anya végig nyugodtan beszélt velem, de amikor azt mondtam indulok haza, nem engedték, mert pénteken még volt egy vizsgám. Igazából végig azt éreztem, hogy nem bírom ki, nem tudom őt így látni. Bementem a pénteki vizsgára, ráírtam a lapra a nevem és futottam a buszhoz.

Egerben már autóval vártak, mert tudták, hogy szorít az idő. A házban már voltak néhányan, apa egyedül volt a szobájában. Bementem hozzá, de már nem szólt, nem nyitotta ki a szemét sem, csak egy könnycseppet ejtett és kifújta az utolsó levegőt a karjaimban feküdve.

Kiabáltam, nem akartam elengedni! De ő már elment...és én nem tehettem semmit.

Sokáig lelkiismeretfurdalásom volt, mert nem voltam ott az utolsó napokban mellette és a családom mellett. Bántottam magam valahol mélyen, hogy azt néztem, hogy én nem bírom őt így látni, a 15 éves öcsémnek pedig muszáj volt.

Még csak nem rég értettem meg, hogy apa ezt így akarta. Azért búcsúzott el tőlem a kórházban, mert tudta, hogy nagyon nehezen viselném az elmúlását végignézni. Azt hiszem ezekben a napokban ő már sokmindent tudott, amit előtte nem. Szépen, csendben, nagy szeretetben ment el.

És én nem sírtam.

A temetésével kapcsolatban különleges kérései voltak. Azt kérte, hamvasszák el és anya abba a családi sírhelybe tegye a hamvait, ahol már az édesapja és a testvére is van. Amikor majd az édesanyja is követi őt, a hamvakat helyezzék át az ő kezébe, hogy az édesanyjával nyugodhasson. Bármilyen fájdalmas is volt ez számunkra, mégis ezt egy gyönyörű szimbólumnak tartom. Nem kért búcsúztatást, egy barátja, akit közel érzett Istenhez, ő mondhatott néhány szót. Azt is megszabta, hogy ki lehet ott a temetésén. Hogy ezt miért tette? Mert megtapasztalta az igazi szeretetet. Ez a betegség megmutatta neki, hogy ki szereti igazán és kik állnak mellette a bajban, betegségben, kik azok, akik az utolsó órákig kísérték.

Természetesen miután lezárták a sírt, mások is leróhatták tiszteletüket. Én csak arra emlékszem, ahogy a sír mellett állok fenn, a domb oldalán és a gyászoló tömeg hömpölygő fekete folyóként vonul felénk.

És én nem sírtam.

Nem tudom, hogy kerültem haza és nem emlékszem az utána következő napokra sem. Anya néhány hónappal később az egész házat átalakíttatta, mert mindig az utolsó órákat látta maga előtt, amikor belépett a házban. Azt hiszem, így mindannyiunknak könnyebb is volt egy kicsit.

És én továbbra sem sírtam.

Dühös voltam, mert itt hagyott. Megint egyedül hagyott minket, de most már örökre. Most már hiába várom haza, hiába rohanok le a kapuba megnézni, hátha a következő busszal hazajön-mint azt gyermekkoromban tettem. Már csak az emlékeimben látom.  Sokszor szemrehányást tettem apának, mert egyedül hagyott a problémákkal, az anyámmal és az öcsémmel, akik még 13 év után sem küzdöttek meg a hiányával.

Nem kaptam sok időt az igazi gyászra. Az elvesztésével járó stressz beindította a testemben addig lappangó, csendes genetikai betegséget, ami hirtelen tüneteket produkált. Még az évben megkaptam a diagnózist, mely szerint ritka és progresszív izomsorvadásom van.

De én továbbra sem sírtam.

Nem sírtam, de sokat tanultam az apámtól. Sokszor eszembe jutott, hogy ő milyen kitartó volt. Sosem panaszkodott és hálás volt minden napért. Nagyra tartotta a becsületet és a szeretet. Ez és a családja mindennél fontosabb volt számára.

Évekkel később megértettem, hogy a halál az élet része, nekünk pedig békével kell elengedni azt, akinek mennie kell. Azt hiszem, két fontos dolog van: a szeretet és a béke. Az, hogy az elmúlás szeretetteljes legyen, és aki elmegy, az békés lehessen legbelül és tudja, hogy nem rossz helyre megy. Ő is bocsásson meg mindenkinek és neki is bocsássanak meg! Akik itt maradnak, nekik mindig nagyon nehéz a hiánnyal megküzdeni és megtanulni átrendezni a napokat a szerettük nélkül. Én viszont azt hiszem, ők mindig itt lesznek velünk. A gondolatainkban, az emlékeinkben, a tőlük tanult dolgukban.

És sírtam. Nagyon sírtam.

Majd újabb feladatot és tanulnivalót kaptam Istentől. Szeretett anyósomnál tüdődaganatot diagnosztizáltak. Ő úgy döntött, már elég idős, sok mindent megélt, nem kéri a kezelést, amiről annyi rosszat hallott. Elfogadtuk a döntését és másfél év után kezdtem érezni azt, hogy lassan itt az idő.

Az első ilyen megérzést nem mondtam el a fiainak, de azt hiszem ezt ők is tudták. Megpróbáltunk mindent megtenni, hogy érezze a szeretet és a törődést. Fontos volt az utolsó karácsony, fontos lett a sógorom apró kis esküvője. Majd oxigénpalackot írtak neki. Azt hiszem, számára ez volt a jel. Tudtam, hogy végig nyugodtnak kell maradnom, valahogy éreztem, hogy erre nagy szükség lesz. Engem kérdezett, hogy vajon mennyi ideje lehet még? Nem tudtam mit válaszoljak, de megígértem, hogy végig mellette leszünk. Nem hazudtam neki, hogy még jobban lesz vagy, hogy könnyű lesz és azt sem, hogy nem fog fájni. Ő megígértette velem, hogy bármi is történik és bármennyire is nehéz lesz, nem fogom engedni, hogy bevigyék a kórházba. Én pedig ígéretet tettem. Ezt és sok minden mást is nekem kellett elmondani a fiúknak, ami még talán nehezebb volt, mint a Mamával való beszélgetés.

Rettenetesen hosszú 6 hét következett. 6 héten keresztül néztük, ahogy napról napra múlik el. Mindenkinek volt ideje elbúcsúzni és neki is volt ideje felkészülni. A 6 hét alatt nagyon sokszor fogtam a kezét. Eleinte éreztem, hogy fél, de ahogy telt az idő, azt hiszem egyre közelebb került Istenhez és elmúlt a félelme. Az utolsó napokban már nagy fájdalmai voltak, már várta, hogy elmehessen. Mi, akik körülötte voltunk, sokat imádkoztunk. Ezekben az utolsó napokban pedig már csak azért, hogy ne kelljen tovább szenvednie.

Mama elment, csendesen. Életem egyik legnehezebb feladata volt, hogy megmondjam a 6 éves gyermekemnek, aki elmondhatatlanul szerette őt. A gyermekem azt mondta, miközben hullottak a könnyei: „a Mama csillag lett!”

Az a hosszú hat hét, azt hiszem mindenki számára új érzéseket hozott. Talán ezzel a törődéssel visszaadhattunk valamit neki, abból a sok szeretetből és tanításból, amit ő adott nekünk az évek alatt. Nem tudom, hogy a fiúk pontosan mit éreztek, de azt tudom, hogy ebben az új családomban sosem éreztem akkora szeretet és összetartást, támogatást, mint akkor. Ebben a néhány hétben többet adtunk egymásnak, mint hosszú évek alatt és én úgy éreztem ezek a hetek elválaszthatatlanná tettek minket. Azt hiszem, hogy Isten és Mama ezidő alatt tanította meg nekünk, hogyan is kell szeretnünk és támogatnunk egymást igazán.

Én már nem félek a haláltól. Az űrt, amit a szeretteink hagynak, sosem lehet pótolni. Azonban az elmúlás ellen nem tehetünk semmit. Bár azt mondják, az idő segít, nekem ma is ugyanúgy hiányoznak, mint az első időkben. Hiszek abban, hogy jobb helyen vannak és hálás vagyok nekik, hogy még elmúlásukkal is tanítottak. Türelmesen várok és hiszek abban, hogy még találkozhatunk egy másik világban.

Fontos leckét kaptam azoktól, akik elmentek. Hagytak itt nekem valamit. Most, hogy mindezt leírtam, úgy gondolom, hogy Isten így készít fel arra, ami következik.  Sokszor féltem, hogy mi lesz, ha anyát is elveszítem, de arra sosem gondoltam, hogy egyszer, esetleg többször is az öcsém életét is féltenem kell. Az első alkalommal vakbélműtétből indultunk, de két nappal később észrevették, hogy több helyen is perforált a bele. Életmentő műtétet kellett végrehajtani. Az orvos csak azt hajtogatta, nagy a baj, és csak anyát engedték be az intenzív osztályra. Akkor fogtam fel, hogy elbúcsúzni engedték be. Hittem, hogy nem történhet meg és közben rettegtem, mi lesz, ha mégis. Azt hiszem, hogy Isten nagy feladattal bízhatta meg őt, mert felépült a betegségből. Azt hittem, ez az élmény nem történhet meg még egyszer. Néhány évvel később az éjszaka közepén hívtak, hogy autóbalesetet szenvedett, belezuhant egy 8 méteres szakadékba. Mint kiderült, a barátai súlyos sérüléseket szenvedtek, ő viszont néhány kisebb karcolással megúszta és ő hívott segítséget. Újabb esélyt, vagy mondhatnám újabb figyelmeztetést kapott az élettől, hogy gondolja át a tetteit és azt, hogy milyen irányban éli az életét, mert hát, el kell mondjam, nem ő volt a legszentebb fiú környéken. Sokszor agresszív volt, dührohamai voltak. Nem sokkal később észrevettük, hogy az arca egyik oldala kezd lebénulni, de azt hittük, olyan beteg, mint én. Nem akart orvoshoz menni.

Egy nap, anya sírva hívott, hogy tesóm valamiféle rohamot kapott és a sürgősségi osztályon van. És akkor megértettem mindent: a viselkedését, az arcbénulását...inoperábilis agydaganata van. Kétségbeestem és ostoroztam magam, hogy tudnom kellett volna, hamarabb rá kellett volna jönnöm! Talán, ha korábban felismerik még lehetett volna segíteni....

Ő rettenetesen fél. Már a mintavétel annyira ijesztő számára, hogy nem mer belevágni, így semmilyen kezelést nem kap. De nagyon fél a haláltól is. Néha elsiratja saját magát, búcsúzkodik. Azt hiszem vár valamire, vagy valakire, aki megmenti.

Sokáig próbálkoztam, próbáltam én megmenteni, aztán rájöttem, hogy csak ő mentheti meg saját magát. A saját lelkét csak ő nyugtathatja meg, mert az érzéseit és a hibáit neki kell rendbe raknia. Bárhogy is alakul a továbbiakban, a békét csak ő teremtheti meg magában és én ebben csak támogathatom. Nagyon szeretem őt, hiszen mindig a „kis” öcsém marad.

Valahol mélyen félek attól, hogy elveszítem.

Sokat imádkozom érte, ma már úgy, hogy „Istenem, legyen meg a Te akaratod”! Ha visszatekintek akár mindannyiunk, akár csak az ő életére, azt látom, hogy minden nehézség, veszteség a javunkra is válhat, ha nemcsak a saját fájdalmunkat látjuk, hanem azokon túl is felismerjük, hogy ez hogyan formált minket.

Amikor könnyű, amikor nehéz, mindkét esetben, azt hiszem a legfontosabb, hogy kimutassuk az egymás iránti szeretetünket és úgy éljük a mindennapokat, hogyha bármelyikünknek akár hirtelen, akár felkészülve kell eltávoznia, az békés lélekkel történjen, akik pedig itt maradnak, szeretettel búcsúzzanak.